Utunk fő célja a nyelvtanulás volt, ezért a gyerekek minden délelőtt angolórákon vettek részt, de természetesen jutott idő sétálni a városban, kirándulni a környéken és ismerkedni a helyiekkel.

Egyházi kapcsolatomnak köszönhetően 12 tanítványommal egy hetet tölthettünk a Norfolk megyei Sheringhamben, az Északi-tenger partján fekvő festői kisvárosban, az elsősorban karitatív célokat szolgáló Canaan Házban.
Utunk fő célja a nyelvtanulás volt, ezért a gyerekek minden délelőtt angolórákon vettek részt, de természetesen jutott idő sétálni a városban, kirándulni a környéken és ismerkedni a helyiekkel.
A programok megszervezésért köszönettel tartozunk Evelyn Smithnek; a gondoskodásért házvezetőnőnknek, Winsome Grantnek; az angolórákért Paul Whitehouse-nak; valamint sofőreinknek: Davidnek, Johnnnak és Simonnak, akik szabadidejüket nem kímélve ingyen szállítottak bennünket a Canaan Ház kisbuszával.
Köszönjük a nagyalásonyi, a pápasalamoni és a somlószőlősi önkormányzatok anyagi támogatását.
Köszönöm továbbá kolléganőm, Bokor Lívia és édesanyám, Marton Györgyné segítségét a főzésben és a mindennapi teendők ellátásában – nélkülük semmire sem mentem volna!
Az útról készült beszámolóért pedig Varga Orsolya 8. osztályos tanulót illeti köszönet.

Az elmúlt napokban elég sokan kértek meg, hogy meséljem el, hogy még is milyen volt Anglia?! Mik történtek, hogy éreztem magam, milyenek voltak a programok és hasonlók. Nyilvánvalóan az egyszerűbb és egy szóval megválaszolható kérdésekre azonnal válaszoltam, de kifejteni úgy igazán semmit nem tudtam, hiszen mégiscsak figyelnem kellett arra, hogy kinek is tartanám az őszinte élménybeszámolót. Az utazás előtti pár hétben teljesen be voltam zsongva, ezerrel készültem már egy héttel előtte: bepakoltam, és természetesen mindenkinek eldicsekedtem, hogy én bizony utazom Angliába! Természetesen nagyon féltem, hiszen hiába az évek alatt felszedett angoltudás, egy idegen országban, idegen emberekkel egy teljesen más nyelven társalogni – valljuk be – egy kicsit azért ijesztő. Előtte persze elmondták, hogy az emberek ott nagyon kedvesen viselkednek majd velünk, és nem kell félnünk semmitől, de őszintén megvallva, én nem igazán hittem ebben. Viszont amikor megérkeztünk, már rá kellett jönnöm, hogy bizony a sztereotípiák alapján ítéltem meg a dolgokat. Az emberek valóban hihetetlenül kedvesek voltak, nem mondom, hogy feloldódtam a közelükben már a legelső alkalommal, de a vége felé már könnyűszerrel beszélgettem el a házvezető nénivel pl. a sport szépségeiről.

A helyek, amiket láttunk, csodálatosak voltak: a tenger, a Sheringham Park, az egész város, akár a mesékben. A programok nagyon gondosan meg voltak tervezve, a főzés, városnézés, Town Quiz, az előbb említett Sheringham Park, a fantasztikusan jó angolórák a nagyon aranyos Paul bácsival és persze a templom.
Az egész hét alatt nekem az a pár óra volt a kedvencem, amit a templomban töltöttünk. Nem, nem azért, mert olyan nagyon vallásos lennék, sosem voltam az a templomba járó típus, ezt persze mindenki maga dönti el, hogy jó-e vagy sem. Viszont ott mikor beléptem, leesett az állam. Lelkileg előtte felkészítettem magam, hogy most bizony egy órán keresztül csöndben fogok fagyoskodni, de – meglátva az ottani szokásokat – tudatosult bennem, hogy ez bizony most nem így lesz! Teával, kávéval, üdítővel, sütivel fogadtak minket, és az egész számukra teljesen természetesnek hatott, számunkra pedig hatalmas meglepetés volt. Ittunk, ettünk, és közben egy igen kedves bácsival is beszélgetésbe kezdtünk. Az istentisztelet maga sem az általunk megszokott monotonitással zajlott le, énekeltünk olyan dalokat, amiket még most is szívesen hallgatnék, és még egy játékot is játszottak az ott lévő kisebb gyerekekkel. Sokat nevettünk az időközben bedobott poénokon, nagyon nagy meglepetés volt a számomra ez az egész.
Sajnos ez a kirándulás sem volt teljesen problémamentes. Voltak kisebb-nagyobb nézeteltérések diákok és tanárok között, amik miatt feszült légkör alakult ki, és ez volt, ami miatt számomra nem volt végig felhőtlenül élvezhető az ott eltöltött idő. Persze minden el lett simítva, de akkor ott mindenki arcáról le lehetett olvasni a csalódottságot, kinek ezért, kinek azért.

Varga Orsolya 8. o.