Egyszer voltunk Dákán a Batthyány Ilona Pszychiátriai Betegek és Fogyatékosok Otthonában az iskolából. Majd megismételtük. Aztán újra elmentünk. Hat éve ismételjük.

Miért? A válasz egyszerű. Különböző kézimunka technikákat ismerhetünk és próbálhatunk is ki. Mártottunk gyertyát, szőttünk szőnyeget, kötöttünk kosarat, agyagoztunk. Az itt készült apróságok saját kincsként haza is kerültek.

„Mellékesen” olyanokat kaptunk, mint kedves szavak, szíves fogadatás, mosoly, lelkesedés, öröm, szeretet. Mi meg észrevétlen tanultunk toleranciát, elfogadást. Egymástól, kézimunkázás közben.

Milyen egyszerűnek tűnik, hogy készíts egy vázát agyagból, hisz ott van előtted a formázásra kész anyag. Nekiállsz. Majd a váza pár centi után nem összeállni, alakulni kezd, hanem szétmenni, ledőlni. És nem érted. Pedig egyszerűnek tűnik. Sodrom, gyúrom, sodrom, tekerem, felrakom és kész. Értetlenül állsz előtte. És ekkor lép melléd egy ott lakó, és kijavítja, megigazítja. Keze nyomán váza lesz az agyagkupac, edényke a gombóc. Közben mosolyog, kérdezi, hogy hívnak, megdicséri szép nevedet, megkérdezi, mit nézel a tv-ben, milyen zenét szeretsz hallgatni, és hogy mikor jössz legközelebb? És te megígérted, hogy visszajössz. Ha rajtad állna már holnap.

Ha holnap nem is de hamarosan visszatérünk. Tanulni, beszélgetni.